Ingo Glass kiállítása elé

Miért forog a vörös, miért agresszív a sárga, s végül: miért nyugodt a kék? Leginkább azért, mert a művész, Ingo Glass így akarja.

Vagy talán azért, hogy ellentmondjon és túllépjen a mindenki által jól ismert és tisztelt, számtalanszor idézett Bauhaus-mestereken, Johannes Ittenen és Vaszilij Kandinszkijon. Ők ugyanezeket az alapformákat (kör, négyzet, háromszög) és ugyanezeket az alapszíneket (vörös, sárga, kék) más értelemben párosították: a négyzethez a vöröset, a háromszöghöz a sárgát, a körhöz a kéket rendelték.

Kinek van igaza, és miért?

Nehéz erre elméleti magyarázatot találni, noha mind Itten, mind Kandinszkij színtana alaposan kidolgozott és feldolgozott, mi több, magyarul is olvasható. A nehézséget az adja, hogy az ő elméletük főleg festményekre, tehát síkokra vonatkoznak, és nem annyira szobrokra, térre, térbeli plasztikákra. Merthogy Ingo Glassnak több évtizede ez utóbbi az igazi műfaja.

Ingo Glass a gyakorlatban valósította meg a színek és formák összefüggésének a rendszerét, számos olyan műben, ami egyszerre szín is és forma is. A forma síkokból, többnyire acéllemezekből áll. E lemezek ritkábban csak síkban léteznek, mikor is leginkább a sziluettjükkel hatnak. Legtöbbször azonban áthatolnak egymáson, keresztezik egymást, egyik sík átvágja, felhasítja a másikat, míg a másik nyugodtan terpeszkedik a maga kiegyensúlyozott nyugalmával a talajon vagy a talapzaton.

Mindez a térben történik, szerencsés esetben a szabadban, ahol a formák akár tizenöt méteres magasságra is nőhetnek, miközben erősen kapaszkodnak továbbra is a valóságba. Ahogyan a müncheni acél-plasztika esetében is, amit alkotója egy katedrális csontvázának nevezett. A katedrális – akár a középkori, akár az Ingo Glass-féle –, a magasba tör, s mintegy túllépve önmagán, erőteljes, ellenállhatatlan, monumentális hatást kelt. Glassnál azonban a forma nem tömör, nem „magszobor”, hanem áttört, könnyed, át lehet nézni rajta. Negatív formáin keresztül felsejlik a városi kövezet és a természet zöldje. A műnek így megvan a maga helye a világban, az őt körülvevő térben, s úgy tűnik, hogy másutt nem is létezhetne, szinte egybenő a környezetével.

E létezés azonban a színtől válik hatásossá. A tiszta, keveretlen, erős színektől, amelyek elfedik a fémlemezek matériáját, és festőivé varázsolják a struktúrát. Ingo olyan hagyományt folytat – a színes szobor hagyományát –, ami a huszadik században elsődlegesen az ukrán Archipenko játékos, részben még figuratív alakzataira – Pierrot-ira, Medrano-jára, clownjaira – vezethető vissza. Archipenko az egyik legelső volt még az ezerkilencszáztízes években, aki egyesítette a formát a színnel, a figurát a környezetével.  Ő utána számos mester játszott és kísérletezett a formák és színek dualizmusával, például a katalán Joan Miró vagy az amerikai Alexander Calder, hogy csak egy-kettőt említsünk a sok közül. Mirónál a figura vagy annak a töredéke még felismerhető, s telve van játékossággal, valahol a szürrealizmus és az absztrakció határmezsgyéjén. Az amerikai Calder, miután saját énjét, saját eredeti kifejezőerejét megtalálta, részint Miróra emlékeztető mozgatható kompozíciókat, részint nehézkes, földre támaszkodó, mozdíthatatlan „Stabil”-okat alkotott, többnyire színesre vagy akár feketére festve.

Ingo Glass, úgy tűnik, szellemiségében Calderhez áll a legközelebb, csak az övénél játékosabbak, vidámabbak a struktúrái. Különös módon, mintha nem a tudálékos felnőtteknek, hanem a fantáziadús, bújócskázó gyermekek számára készülnének a házacskákra, vagy még inkább sátrakra emlékeztető sárga háromszögei, amelyek ragyogását a beléjük ékelt kékek és pirosak adják.

Minden szobor szinte ünnepi hangulatot áraszt, valamilyen különleges eseményt „fémjelez”. Ám ha kiállításon, vagy akár képzeletben egymás mellé állítjuk a szobrokat, azok együttesen egy új, saját nyelvezetet, mondhatni külön ABC-t teremtenek.  Önmagukban is teljesek, különösen, ha megfelelő környezetbe kerülnek, de igazi létüket akkor nyerik el, ha együtt vannak. Egymás mellett vagy egymás mögött, mintegy olvasni lehet őket. Akárcsak egy jelbeszédet, amit mindenki magának értelmez. Persze a titkot nem mindenki egyformán fejti meg, s éppen a különbségekből, az eltérésekből, a véletlenekből adódik a sokszínűség, a látvány gazdagsága.

Ingo Glass Temesváron született, 1979 óta Münchenben él, három nyelven beszél, önkéntelenül is váltogatva a nyelveket. Akárcsak brassói őse, a szintén színes szobrokat alkotó Mattis Teutsch János. Gyökerei tehát nemcsak Nyugat-Európában vannak, hanem nálunk is. Talán innen jön az az érzés, hogy a maga egészen nagyvonalú, monumentális módján mintha a magyar Kassák Lajos kisméretű képarchitektúráit ültette volna át térbe, nemes anyagba, monumentális formába.

Egyszerre és magától értetődően kapcsolódik a hazai és a nemzetközi hagyományokhoz. Mint ahogy beszél és él napról-napra: mindenütt otthon van, legyen az Temesvár, Moszkva,  München  vagy Budapest. Ugyanazok a barátok és ugyanazok a művek veszik körül, s a körnek mindig ő az igazi központja.

2009. szeptember 10.